USA CORGI NATIONALS 2022
Az amerikai Pembroke Welsh Corgi Club minden évben megrendezésre kerülő kiállításáról fogok mesélni, melyen 2022-ben volt szerencsénk látogatóként és résztvevőként is jelen lenni.
Ha egy szóval szeretném az egészet jellemezni, akkor az kétség kívül a PROFIZMUS lenne.
2022-ben a Nationals Ohioban a Roberts Centerben került megrendezésre, mely egy elképesztő méretekkel rendelkező hotel.
A rendezvény egy héten keresztül zajlott, melynek utolsó 4 napja volt maga a szépség kiállítás (conformation), a megelőző napok a teljesítmény versenyek voltak: agility, terelés, gyorsasági futamok.
Mi a kiállítás 4 napjára mentünk hosszú utazás árán. Budapestről indultunk autóval, hogy Bécsből New Yorkba repüljünk közvetlen járattal, átszállás nélkül, hogy ne lehessen semmilyen komplikáció az átszállással a kutyákkal. Természetesen a kutyák befoglalása sok előzetes szervezést igényelt. Több befoglalást is kellett csinálni, míg sikerült olyat találni, ahol volt hely a kutyáknak, valamint az adott légitársaság szállít, mert a Covid óta sok szigorítás lépett életbe.
Bécsből New Yorkba 9 órát repültünk és szerencsére minden zökkenőmentesen zajlott. A kutyáink sok kutyakiállításon jártak már, így az utazás alatti és pihenőidőszakban való ketrecben fekvés számukra teljesen megnyugtató és komfortos. Átadadni őket a légitársaságnak már kevésbé az számunkra, de sajnos ezt máshogy nem lehet megtenni.
Megérkezésünkkor átvettük a már előre lefoglalt bérelt autót, amivel rögtön el is indultunk, ugyanis a kiállítás 1100 km-re volt New Yorktól. 5-6 óra vezetés után érkeztünk meg kb. félútra, ahova előre szállást foglaltunk és kanadai barátainkkal találkoztunk. Innen pedig együtt folytattuk tovább az utunkat másnap Wilmingtonig. Kényelmesen haladtunk, sokszor megálltunk, ettünk-ittunk mindent, amit Amerikában illik… adtunk az érzésnek és a kalóriáknak.
Mikor megérkeztünk a hotel komplexumba valóságos elérzékenyülés kerített a hatalmába. Megérkeztünk az évek óta hőn vágyott helyre. Tudtam, hogy minden itt érő élmény más lesz, mint Európában, de azt nem sejtettem, hogy ennyire.
A kiállításra 380 pembroke corgi volt benevezve és ők gyakorlatilag mind ebben a hotelben laktak velünk, kivéve azokat, akik a hatalmas lakóautókkal érkeztek és a hotel mellett parkoltak. Külön golf autó hozta sokukat a hall bejáratához, ahol a kiállítás zajlott.
Mi nemes egyszerűséggel lifttel közlekedtünk a kutyákkal és ez lehetővé tette, hogy betekintést nyerjünk abba, hogy mennyivel előrébb tart az amerikai kutyatartási kultúra. A 2 lift előtt sokszor kellett várakozni a kutyákkal, hiszen sokan voltunk a szálláson, de soha egyetlen morgás vagy összezörrenés nem volt hallható. A gazdák nagyon jól tudták, látták, hogy mikor kell jelzésértékűen meghúzni és rövidebbre venni a pórázt és felvenni a kapcsolatot a kutyával, MIELŐTT a kutya venné fel a kapcsolatot egy másikkal. Egyszerűen odafigyelt mindenki minden pillanatban a kutyájára.
A liftek mellett fertőtlenítők és papírtörlők voltak elhelyezve az esetleges balesetek azonnali lekezelésére, amit kanok hagyhatnak egymásnak üzenetként.
A hotel körül bármerre megindulva hatalmas park volt, így a sétáltatásra is bőven akadt hely és lehetőség.
Első este egy igazán nagy welcome vacsora következett, ahol több százan voltunk jelen és még hihetetlen volt elhinni, hogy ITT VAGYUNK. Végre.
A kiállítás a díszteremben zajlott, melynek berendezését érkezésünk után meg is néztünk. A gigantikus, teljes felületén leszőnyegezett ring a terem egyik felében volt, körbe pakolva előre az ország tenyésztőinek névre szóló (kennelnévvel megfestett) saját székeivel. Olvasva a rengeteg kennelt könnybe lábadt a szemem. Az a rengeteg név, melyeket 15 éve látok, olvasok, hallok most mind itt van egyben. Olyan volt ott állni, mint egy hihetetlen álomban. A terem szélén körben a fal mentén árusok helyeit láttuk, míg a terem fallal elválasztott másik felében voltak az előre lefoglalt és kifizetett grooming (kozmetikai) helyek. Mindenkinek ki volt jelölve a helye, ahova pakolhatta a kutyáit, asztalát, felszereléseit. A ring mellett csak az a kutya tartózkodhatott, aki éppen sorra került. A többi vagy a hotel szobában, vagy ezen a részen lehetett a várakozási időben. A kozmetikai sorokban végig hosszabbítók és elosztók is voltak, így a szárítót mindenki könnyen be tudta dugni, ami itt a legalapabb felszerelés. Ez még így hagyján, ilyen “grooming area” előfordul már Európában is több helyen, viszont a fürdető helység az egy nagyon új jelenség volt. Egy kis ház, benne 4 professzionális fürdető káddal és a főszponzor samponjaival… én nem tudtam, hogy lesz ott sampon, így itthonról cipeltem a kedvenc Ashley Craig termékeinket, de a tervem a szobánkban való fürdetés volt. Minden várakozásomat felülmúlta az, hogy reggel 7-kor a világ legnevesebb tenyésztőivel álltam sorba, hogy berakhassam a kádba Signot, akinek érkezésünk másnapján már rögtön szereplése volt. Majd kiugrott a szívem a helyéről ahogy körbenéztem és üdvözöltek mindazon tenyésztők, akikre felnézek és ezerszer láttam már képeken, ismerem Facebookról, de hús-vér emberként még nem találkoztunk. Hihetetlen érzés volt. A fürdetés után mentünk a helyünkre. Szerencsére a kanadai barátaink és Chip tenyésztői is felajánlották, hogy hoznak nekünk asztalt és szárítót, így nem kellett ezeket megutaztatnunk. A kozmetika elkészültével átvettem a startszámunkat, megcsodáltam a hatalmas méretű trófea asztalt és izgatottan vártam, hogy sorra kerüljünk. Semmilyen elvárásom nem volt azon kívül, hogy a maximumot nyújtsuk, ne égjünk be, ne legyünk “ciki” európaiak, “balkániak”, hanem mutassuk meg, hogy mi hogy csináljuk és mit csinálunk.
A ring hatalmas, a koreográfia azért már ismert, de itt nagyon sokáig bíráltak egy-egy kutyát. Az egész szereplésről video készül több kameraállásból, mely felvételeket még ott a helyszínen meg lehet nézni és meg is lehet rendelni. Minden kutyáról profi fotós készít rengeteg képet bírálat közben az asztalon és mozgás ideje alatt is. Mindezek miatt a kiállított kutyákról semmiféle video és képanyagot nem lehet készíteni, kizárólag sajátról. Furcsa szabály számunkra, de valahol érthető. Itt minden profi és nem engedhetik meg magukat, hogy egy rosszul elkapott pillanatképpel bárki is lejárassa a másik kutyáját.
Egy másik érdekesség, hogy a 4 nap alatt bíróképzés is folyt, mely 3 részből állt. 1 pár órás szeminárium egy teremben Amerika 4 nagy múltú és nevű tenyésztőjének előadásában folyamatosan váltogatott bemutató kutyákkal, akiken mindent megmutattak és akiken mindent meg lehetett fogni. A másik rész a gyakorlati bírálat volt, mintegy vizsga, ahol 6 kutyáról kellett leíró bírálatot adni és sorolni őket. Mondanom sem kell, Amerika top kutyái kerültek a kezeim közé és azon gondolkodtam közben – kissé újra könnyek között – hogy valaha lesz-e lehetőségem még ennyire szép kutyákat megfogni bíróként. Szentimentális gondolat, de akkor tényleg ez futott át a fejemen.
A harmadik rész pedig a 4 nap alatt bármikor igénybe vehető mentor program volt, mely a nagy ring egyik sarkának lekerített része volt. Aki előre jelentkezett a bíróképzésre és ide bármikor beült, az mintegy jelezte a tapasztalt tenyésztőknek és tanároknak, hogy szakmai beszélgetőtársat vár, ugyanis minden a ringben éppen lebírált kutyát a bírálat után ide kellett hozni és a tanoncoknak megmutatni, akik a mentorral átbeszélték és kielemezték a kutya előnyeit és hátrányait. Ez egy elképesztően hasznos program és ha lenne rá igény, talán otthon is bevezethetnénk. Én rendkívül élveztem az itteni diskurzusokat és a tenyésztőket, akik megtiszteltek azzal, hogy leültek mellém és megbeszélgethettem velük a látottakat.
Az első kiállítási nap az amerikai himnusszal, majd a köszöntővel elkezdődött és az esélytelenek teljes nyugalmával bementünk a ringbe Signoval a Puppy Sweepstakes osztályba. A Sweepstakes pénzjutalmas osztály és amolyan elsőbálozók osztálya Amerikában. 7 kutyával voltunk az osztályban és szinte sikítani tudtam volna, mikor az amerikai bíró ránk mutatott és a második helyre állított minket. Őrült nagy büszkeség volt és 30 dollár jutalmat kaptunk a rozetta mellett, melyet hatalmas becsben őrzünk. A sorolás előtti közös kör vastaps kíséretében telik és a sorolótáblához álláskor hangosan bemondják az eredményeket, hogy a sok néző fel tudja írni a katalógusába is a sorrendet. Ezután a bíró egyesével leíró bírálatot ad az első 4 helyezettről, ugyanúgy, mint Angliában (csak ott 5-ről adnak). Ez a soron következő PWCCA Newsletterben (negyedévente megjelenő magazin az ország kiállítási beszámolóival és nagyon hasznos cikkekkel) fog megjelenni, a helyszínen nem adták oda a bírálati lapot és nincs is.
Nagyon sok gratulációt kaptunk a tenyésztőktől és külön megjegyezték a gyönyörű bemutatást, úgyhogy én már úgy éreztem, hogy végeztünk is, mehetünk haza, nekem ezzel már minden megérte.
A napot egy ausztrál steak házban zártuk nagy társasággal és még nagyobb ünnepléssel. Mindenki velünk örült.
Másnap a szuka Sweepstakes osztály következett, ahova Ellie volt nevezve. A nevezés feltétele volt az Amerikai Kennel Clubban való regisztráció (ugyanúgy, mint Angliában az ATC number), amit nem adnak olcsón, mert 150 dollár ez a regisztrációs szám kutyánként. Ellie osztálya nagyon nagy volt, 26 szukával volt együtt és nagy szerencsétlenségére az osztály legfiatalabb és ennek megfelelően legkisebb tagjaként vett részt. Azonban a teljesítménye hibátlan volt, így ismét megelégedettséggel zártuk a napot, s külön gratulált több tenyésztő is. Igazán jól esett. A napot Wilmington főutcájának egy nagyon hangulatos étteremében folytattuk, ahol senki nem maradt éhesen szokás szerint.
A következő napon ismét Signon volt a sor és ezúttal egy nagyobb konkureniában a 4. helyet sikerült megszereznünk. Ismét mennyei boldogság volt ez a hely, mert tökéletesen sikerült a bemutatás.
A kiállítás délutánján zaljott a bírói oktatás a teremben. Minden szava zene volt füleimnek. Sokat jegyzeteltem, mert bizony sok apróság volt, ami kifejezetten hozzátesz az eddigi ismereteimhez, tudásomhoz.
Este kipróbáltunk egy kínai éttermet (a választás okára abszolút nem emlékszem és nem is értem…), viszont itt olyan meglepetés ért minket, hogy azt hittük, ilyen csak a filmekben történhet meg. A mellettünk lévő asztalnál ülő tenyésztő ugyanis kifizette a számlánk nagy részét, hogy meghívjon minket, viszont ezt már nem tudtuk megköszönni neki, mert elment jóval hamarabb. Mikor kértük a számlát a pincértől, aki mondta, hogy a mellettünk lévő asztal előző vendége állja a vacsoránkat és már kifizette, hát szóhoz sem jutottunk. Ilyen van? Megdöbbentően csodás élmény volt.
Ezután jött Chip nagy napja, az Open class. Ide nevezhető minden eredménnyel rendelkező kutya. Összesen 117-en voltunk! Bizony!! Ebben az osztályban 117 kutya versenyzett. Nagyon profi volt a rendszer. A kutyákkal be kellett vonulni, hogy lássák a startszámok alapján, hogy van-e hiány, majd egy nagy táblára kiírt, előzetesen felosztott 5 csoportban folytatódtak a bírálatok. Minden kutyára nagyon sok idő jutott, igen alapos bírálatot kaptunk Simon Parsons angol bíró úrtól. Minden csoportból 2-3 kutya került kiválasztásra, akik tovább versenyeztek. Chip és én BEKERÜLTÜNK. Nekem ez már olyan katarzis volt, mintha az egész kiállítást megnyertük volna. Sorra gratuláltak az amerikai tenyésztők és azt mondták, hogy „Chip had never put a foot wrong”, azaz egyetlen lépést sem rontott el. Madarat lehetett fogatni velem, de a versenynek itt még nem volt vége. A csoportok kiválasztottjai jöttek vissza és ez a 17 kutya volt az, akik közül a WINNERS DOG címet kapta meg 1 kutya. Én körbenéztem és azt mondtam, hogy olyan minőség van itt körülöttem mindenütt, hogy konkrétan BÁRMELYIK kutyát szívesen hazavinném. Teljesen megérdemelte a kiválasztott kutya a győzelmet, de itt már mindenki győztes volt. Amerika TOP 17 kanjában lenni a legrangosabb kiállításon maga volt az amerikai álom.
Természetesen az ünneplés nem maradt el. Másnap ugyanez a verseny zajlott a szukáknál, utána pedig kiválasztották az abszolút győztest és a további dobogósokat. Természetesen mindez fantasztikus show műsorként, a végén pedig a professzionális fotós munkáját szájtátva néztük, aki minden egyes kutyáról pontosan 1 másodperc alatt csinált olyan képet, hogy csak ámultunk és bámultunk.
A nap végén egy ünnepi vacsora, ahol fantasztikus corgis tárgyakra lehetett licitálni. Pár kincset mi is haza tudtunk hozni, de őrületes árak röpködtek itt. Csodálatos beszédek, nívós gondolatok a bíróktól, a rendezőktől és nagy beszélgetések után következett a búcsú, mert másnap reggel mindenki megindult haza. Mi még kirándultunk egyet, megnéztük a Niagara vízesést a kutyákkal és átmentünk Kanadába is, majd New Yorknak vettük az irányt, ahol a Central Parkban sétáltathattuk Signot, Chipet, Elliet és megelevenedett az összes film, amit itt forgattak.
Szerencsésen hazaértünk, a kutyák az út minden percét nagyon élvezték és példaértékűen viselkedtek. Nagyon büszkék vagyunk rájuk! És a folytatás? Biztosan fogunk még menni National-re, mert ehhez fogható Európában sehol nincs. Az itt szerzett élményeket, tapasztalatokat, látottakat pedig a mindennapjainkban is tudjuk hasznosítani.
